Augusztus 6., szombat

A reggeli kelés, fürdés, és városban kóválygás után a Depresszió végére értem vissza a Fezen területére. A már tizenegyedik éve működő zenekar hiába rendelkezik már hat stúdióalbummal, a Velük kapcsolatos beszélgetések még mindig Tankcsapda-összehasonlítással indulnak. Valakik szerint „még mindig Tankcsapda-kópiazenekar”, de mások szerint pedig „már kialakult a saját stílusuk”. Ez van, ki-ki döntse el magának. Mindenesetre volt alattunk minden, tömeg, pogó, meleg, hangulat, jó hangzás, büfé – szóval aki akart, az jól szórakozhatott rajtuk.

Érdekes volt számomra, hogy sehol nem volt kiplakátolva a Nevergreen koncert elmaradása, pedig már a fesztivál előtt pár nappal kiderült. Aki olvasta a neten, olvasta, aki nem, nem, az információs pultnál ülő lányok pedig unatkoztak, pedig ráértek volna kihúzogatni a prospektusokból a csapatot. (Aki szerint ez nagy meló, annak ajánlom figyelmébe a 300 példányban megjelent Vakvilág című thrash metal albumot a Magna Hungariatól, ahol egy telefonszám-elgépelést javítottak ki a srácok…)

Szóval ilyetén fordulat után jött a P. Mobil. Sokak számára nagy meglepetés volt a koncert, hiszen nemcsak az új énekesen lepődtek meg, de azon is, hogy van újra billentyű a Mobilban. Mert van, és kell is. A gitárosfogyást sokan észre sem vették, lévén Tornóczky Feri csak nyolc évig gitározott itt… Hiába, a Mobil közönsége már nem tartozik az aktív koncertjárók közé, és – valljuk be – a P. Mobil sem koncertezik annyit, mint pálytatársai. Maga a buli az Élsz-e még? című klasszikussal kezdődött, majd jött a többi régi dal (Rocktóber, Menj tovább, A főnix éjszakája, Kétforintos dal, Varjúdal, Miskolc) melyek közé ügyesen adagolva csempészték be az új album dalait (Ötvenéves férfi, A két legnehezebb szó, Keresztfa, Gyöngyök és disznók), sőt még lenyomták az Ignite-tól a tegnap hallott A csitári hegyek alatt című slágert is. Számomra abszolút jó érzés volt újra hallani ezt a dalt, jól is tolták a fiúk, de azt nem tudom, hogy a P. Mobilnak miért van erre szüksége… A koncert alatt Lóránt keveset konferált (hál’ Istennek, mert néha nagyon el tudja ragadni a lendület, és most az idő rövidsége miatt ez nem fért volna bele), Lacika sokszor ragadott gitárt, ami mindig jót is tett az adott számnak. Talán kezd beállni a hangszerenkénti egészséges mennyiség, mert a P. Mobil életkorában lassan már több kísérletezés nem biztos, hogy belefér. Érdekesség, hogy ők voltak az egyetlen zenekar, akik nem adtak ráadást, hanem egyben lejátszották az idejüket. Kicsit furán is jött ki, vártuk volna a plusz dalokat, de míg meghajoltak, már szedték is a roadok széjjel a színpadot. Mindenesetre én nagyon jól éreztem magam a koncerten, annak rövidsége ellenére is, és tényleg nagyon jó újra úgy hallani az Örökmozgót, hogy az újra billentyűvel megy tovább. Mert kell a zenébe. Nagyon jó így.

Rhapsody. Az, hogy of Fire, nem of Fire, akkor még nem is hittük, hogy fontos, és a koncert alatt sem derült ki. Egységes csapat képét mutatták, ment nagyon a begyakorolt pózolás (hiába, olaszok…) és semmi, de semmi meglepőt nem hozott a koncertjük a várakozásokhoz képest. Egyrészt azt ugye tudjuk, hogy élőben azért nekik nem úgy meg, mint lemezen, másrészt a nóták listája is tudott volt. S míg a Dream képes volt bevállallni, a Rhapsody-nak meg sem fordult ez a fejében, pedig lényegében ennek a zenekarnak (vagy felállásnak - kinek hogy tetszik) ez volt az utolsó előtti koncertje. A kezdő intró (Dar-Kunor) rendesen megadta az alaphangulatot a bulin, és robbantak is az első számmal, nagy sebességgel és elánnal, valamint… rettenetes hangzással. A gitárok a koncert egésze alatt nem kapták meg együttesen azt a hangerőt, amit legalább egynek meg kellett volna, de legalább a szinti, a bassz, és az ének megjelent a sampler mellett. Szerintem ha valakinek, akkor a Rhapsdy-nak jól állt volna a full playback, hiszen így nem lett volna fura a sampler sem, és nem vesztek volna el a számok a sűrű dobtémákban. Mindenesetre kaptunk tőlük egy bő órát (azaz tíz dalt), amit 3 számonként dob- ill. basszusgitárszólóval akasztottak meg. Ha lehet fölösleges dolgokat csinálni nóták játszása helyett, akkor nekik sikerült. Ha lehet a kiéhezett rajongókat a koncerten a végletekig felfokozni, majd hirtelen leültetni, akkor nekik sikerült. Ha lehet keveset játszani, akkor nekik sikerült. Két napja a Dream képes volt lenyomni két órát, ők meg kiszúrják a szemünket ennyivel?! Igen, haragszom rájuk, mert egy nagyon jó hangulatú koncertet is adhattak volna, de erre ok nélküli magamutogatást kell csinálni…Alex Holzwarth dobos szólója például két nappal Mike Mangini hasonló bemutatója után olyan, mintha egy sánta pónit hasonlítanánk egy arab telivérhez. Egyszerűen semmi értelme nem volt a szólójának, még a basszusszóló is sokkal jobb volt. Számok tekintetében nálam a tetőpont az On the Way To Ainor volt, de egyik számba sem lehetett belekötni, a lírai betétekkel együtt is volt egy sodró, magával ragadó lendületük. (Illetve lehetett volna…) Akit érdekel, amúgy az idei Wackenes buli hang- és képanyagát megtalálja az interneten, lényegében ugyanazt kaptuk mi is itt. Triumph Or Agony / Holy Thunderforce / Village Of Dwarfes / On The Way To Ainor / Alex Holzwarth’s Drum Solo / Dawn Of Victory / Lamento Eroico / Unholy Warcry / Patrice Guers’s Bass Solo / The March Of The Swordmaster // Reign Of Terror / Emerald Sword

Utánuk mi mást tervezhettünk volna, mint a Dragonforce-t, úgyhogy ahogy jött a tömeg a Nagyszínpadhoz a Quimbyre, úgy ment át a Rhapsody közönségének java a Media Markt sátorba. Nem tudom, létezik-e olyan, hogy Dragonforce-rajongó, én azt tapasztaltam, hogy akik odamentek, azok java arra volt kíváncsi, hogy vajh tényleg el tudják-e játszani azokat az übergyors témákat, amik a lemezen vannak. Hát el tudták, abszolút. Nade kezdjük az elején: a Rhapsody után ők voltak a második zenekar, akikre várni kellett. És a hangzás sem állt mellettük, konkrétan totális kásatenger, beleveszve ének, dob, minden. Bevallom őszintén fogalmam sincs hány számot sikerült meghallgatnom, de az biztos, hogy játszottak egy lassabb tételt a készülő új albumról. Azonfelül… fogalmam sincs, még azon sem lennék meglepve, ha ugyanazt a dalt játszották volna, annyira ugyanolyan volt az egész. Kb. 20-30 perc után viszont már eljutottam oda, hogy már az sem tudott lekötni, hogy hogyan ugrálnak Herman Li ujjai a gitáron, miközben villog a gyűrűje. Agyaltam rajta, hogy mitől és miért villog, de nem jöttem rá, eluntam ezzel foglalkozni mikor már annyira sok volt az egy másodperc alatt a fülembe jutó hangok száma, hogy nem bírtam tovább, kimentem. Bizarr látvány volt egy nagyjából 6-7 éves kislány, ahogy apukája nyakában ülve üvölti a számcímeket. Ezt nem értem. Az ember ebben a korában azt sem tudja, mi az a zene, mi tetszik neki, erre őt otthon ilyen szintű hanghatásokkal bombázzák. Aztán majd tíz év múlva apu és anyu csodálkozik, miért hall nagyot a kislány. Visszatérve meglepően sokan voltak a bulin, és a személyivel rendelkező látogatók között baromi sokan énekeltek, csápoltak a koncertre. Végezetül egy apróság, amivel szerintem elnyerték a „Fezen legszimpatikusabb zenekara” díjat: ők voltak az egyetlenek(!), akik a buli után kijöttek a sátor elé, dedikáltak, fotózkodtak, beszélgettek – egy órán keresztül biztosan.

Na, miután kijöttünk a sátorból, és realizáltuk, hogy valószínűleg lekéstük a Firkint, beálltunk a tömegbe a Nagyszínpad elé. Ahol olyat láttam, amilyet koncerten még soha. Az emberek sírtak. Sírtak. Nem egy, nem két ember, hanem jópáran. Szóval lehet meg nem érteni az alternatív rockzene világát, de az biztos: ilyen elemi hatást ma nem sokan tudnak elérni. És hiába volt ez a koncert (Kiss Tibi énekes szavaival élve) az utóbbi idők legrosszabb koncertje, azt a sokezer embert aki kiment rájuk, nem zavarta. Jó kérdés, hogy vajon a Quimby akkor is felért volna az alterrockzene dobogójának legfelső fokára, ha nem oszlik fel a Kispál és a Borz (ez egy zenekar, olyan, mint Kéthely, ami egy falu), de az biztos: jelenleg bizony ott vannak, sőt, megkockáztatnám, hogy a magyar könnyűzene élvonalába is tartoznak.

Augusztus 7., vasárnap

Mint minden reggel, ez is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, de most össze kellett pakolni. Visszakuncsorogni az elvett kalapácsokat, késeket, vagy épp anyázni, hogy ha megígérték, hogy a végén visszaadják, miért nem?! Szóval sátorbontás, majd megrakodva indulás az állomásra. Vonat jön, egyesítjük erőinket, majd hidegzuhanyként ér a hír, hogy fél Budán nem létezik olyan, hogy netkávézó. Mindegy, túléljük, B-terv… C-terv… s a D-terv végül bejön, s a Magyar Sziget aznap esti programját (Szkítia, Örökség, Patrióta) megnézve megszületik a döntés: afterparty! A Nyugatiban az ember még nagy örömmel botlik ismerősökbe ill. Fezen-karszalagos ismeretlenekbe, majd felszállás az első magyar vasútvonalra, Vác felé, sőt még azon is túl. Verőce egy kedves kis község a Duna-kanyarban, eleinte az ember még azon is elfilózgat, hogy ideköltözne-e, majd egyre jobban elcsigázva rója tovább a kilométereket, hiszen a fesztivál helyszíne, a Csattogó-völgyi kemping fent van az erdő alatt a falu szélén, sőt, még azon is túl. Sátor felver, szomszédok kedvesek, pálinka, bemutatkozás, pálinka. Jól kezdődik, eddig tetszik ez a fogadtatás. Jaaa, nem is mondtam, beengedéskor csak alkohol után motoztak! Hozhattál be kaját, kést, meg mindent. Nem mintha kalapács kellett volna a sátrat felverni, mert annyira puha a föld, de akkor is jó érzés tudni, hogy a saját tárgyaim nálam vannak. Körbenézés után bizony nagyon látszik a Szigeten, hogy ez már az utolsó nap. Sokaknak munka van holnap, és hát Székelyföldre is el kell indulni időben… Ekkor jöttem rá, hogy nem maradt pénzem estére, hát nosza le a faluba automatához. Kiderül, hogy nincs, csak Vácon. Hát, nosza le Vácra. Van öt perc kivenni a pénzt, majd felugrás a visszafelé menő vonatra, leszállás, majd egy nénitől megtudom, hogy mégis van automata Verőcén. Na, fasza, most akkor mi az igazság? Bár maga a szám teljesen másról szól, mégis a Led Zeppelintől a Dazed and Confused jutott eszembe erről az állapotról. Mindegy, visszafelé már okosabb lévén stoppoltam, jó is volt, mert jött az eső.

És itt el is jutottunk a Szkítia bulijáig, melyet lényegében ez a tény határozott meg. Ugyanis ahogy leszakadt az ég, mindenki rohant be a Nagysátorba, és így egy jó ezres-kétezres tömeg előtt játszott a Szkítia, amit nem is meglepő, hogy baromira élvezett a banda. Nekem mindig is egy Kormorán-kópiának tűnt a dolog, ez most ha lehet, még erősebben jelen volt. A teljes felállás a szakadás előtt Kormoránt idézte. A két énekeslány teljesen levette a Tóth-Géczi páros mozgás-koreográfiáját, nagyon furcsa volt látni. Bár a zenekar magáról azt hirdeti, hogy a „hazai folk-rock jellegzetes és egyedi hangzásvilágú reprezentánsa”, ez jelenleg nem igaz, de nagyon remélem és kívánom nekik, hogy ez így legyen. Jelenleg nagyon sok népdalt játszanak koncertjeiken, emellett a saját dalaik a magyarság megélésének különböző aspektusait járják körbe. Érdekes produkció, kár, hogy nem akarnak kinőni a „nagy példakép” árnyékából, mert fura egy háromlemezes bandáról azt írni, hogy reméljük, kiforrják magukat.

Az eddigi csúszások elkezdtek még nőni, ahogy az ex-Kormorán tagok által alapított Örökség pakolt a színpadra. Ugye ők pár éve még ugyanazzal a best of műsorral járták az országot éveken át – Kormoránként. Logikus ennél ütősebb programot nem lehet összeállítani, ugyanazzal nem szabad kiállni, viszont nem is variálhatják túl. Kicsit „csuka fogta róka”-helyzet, az biztos, de az is fix, hogy jelenleg még a zenekar annyira az elején van, hogy erről beszélni nem érdemes. Majd a saját dalok eldöntik e formáció életképességét, addigis Zsoldos és Gáspár dupla gázsit keresnek, lévén ők még a Kormoránnak is a tagjai. Kicsit nonszensznek tűnik nem? Főleg a megalakulás körüli nyilatkozatháború tükrében… Mindegy. Lényeg, hogy amit láttunk, az egy Koltay Gergő és Szűts István nélküli Kormorán volt. Tök ugyanaz, mint két éve, csak Koltay helyettesítve lett a sokhangszeres Gulyás Ferivel, Szűts pedig nem hiányzik. Valahogy egyáltalán nem hiányzik a billentyű innen. szóval dalok terén értelemszerűen a tagok igyekeztek a hozzájuk kötődő, nem vagy alig játszott dalokat elővenni, miközben a slágerek sem maradhattak ki. Volt Isten ujja megérintett, Látó vagyok, Csillagok, csillagok, Kell meg egy szó, Magyarországon születtem, Három határ, Záróvers, Om mani padme hum, de elhangzott a Kalotaszegi hajnali zsoltár és a Fehér fény is. Természetesen a legnagyobb ováció a legnagyobb slágereket követte. Igazából a koncert végére megmaradt a fő kérdés: miben már ez a zenekar, mint a két évvel ezelőtti Kormorán? Várjuk a választ.

Én már nem tudom, mennyi volt az idő, mire az Örökség levonult, de az biztos, hogy utána olyan csúszás vette kezdetét, amire az elsőző három nap színpadi profizmusa után nem tudtam, és nem tudok tolerálni. Amellett még az ember elmegy, hogy rettenetes a hangzás, hogy össze-vissza az egész, hogy a fényekkel foglakozó technikus random nyomogatja a gombokat, de hogy a Patrióta a 3/4 11-es kezdése átcsússzon a következő napra, az hihetetlen. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy a 3/4 sátort megtöltő kb. másfélezer emberből még a Patrióta iránt érdeklődők is elmentek, úgyhogy maradt egy száz-száztíz fős keménymag a koncertre, akik viszont végigtombolták az egészet. Néha én is meglepődtem milyen erős volt a Pat-ri-ó-ta! kórus ettől a nagysátorban elvesző tömegtől. Magát a koncertet is igazából ez a nagy csúszás befolyásolta, a közönség java már részeg volt, a zenészeknek meg elegük, és hát Beró is egy borosüveggel érkezett a színpadra. A beállás baromi sokáig tartott, pedig nem lehet bonyolult kihangosítani egy négyfős brigádot. Aztán zenéltek, tolták a rockot, mint állat, volt Ne félj pajtás, Hirdetés, Magyar lenni így is jó, Sehonnai bitang nemzet, Mondd meg Isten, Rock a nemzetért, A gyűlölet földje, Őrizd a lángot, Minden magyar egyet akar.

Összességében így utólag baromira megérte ráhúzni ezt a plusz egy napot a Fezenre, bár nem vagyok meggyőződve, hogy ez a záróbanda nélkül is így történt volna-e. Remélem jövőre valamelyik rendezvény képes lesz, és elhívja a Nemesis-t, mert ha két ex- vagy jelenlegi zenészt látok közülük (Nagy László, és Berczelly Csaba ugyebár) akkor azonnal elkezdek ezen filózni. Főleg egy elképesztő Dream Theater koncert után. Naná.

Utólag engedtessék meg nekem némi visszatekintés az egészre. Ugye az ember szórakozni jön el, és ha már ott van, csak rajta múlik, hogy sikerül-e neki jól éreznie magát. Nem a szervezőn, nem a fellépőkön, minden ott fejben dől el. De a kialakításra kerülő összképet sok minden befolyásolja – főleg utólag visszaemlékezve, (mikor az ember azon gondolkodik, hogy elmenjen-e újra). Adott jelenleg egy 15 és egy 11 éves fesztivál, régi kipróbált fellépőkkel, szervezőkkel. A Magyar Sziget esetében legjobb tudomásom szerint semmi baleset nem történt, ami indokolná az ottani motozási szigorításokat, vagy a Fezen esetében az ottani szigorú szabályozást. Persze, hogy van, amit tilos behozni, de ennyire ragaszkodni ezekhez a szabályokhoz – hülyeség. Tizenöt év elég kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy rájöjjünk, mik legyenek a szabályok, azokat mennyire tartsuk be, valamint, hogy ki legyen a Biztonsági Szolgálat. (Csak zárójelben: Magyar Szigeten nem volt kimondott security, mégsem történt semmi baj, azon kívül, hogy két srác belógott karszalag nélkül.) Valamint ideje oda is eljutni, hogy hány helyszín kell, azoknak mik a követelményeik, kiket hová tegyünk, és hogy kiket és milyen cuccal kérjünk fel a hangosításra. Erre is elég kellett volna legyen több, mint 10 év. Terület terén a Magyar Sziget az egyik legideálisabbat választotta: nagy terület, sok fa, megfelelő mennyiségű illemhely (bár jövőre nem kéne a Nagyszínpad mellé tenni egyet sem, mert idén befújta a szél…), úgyhogy a fesztiválban még benne van a növekedés képessége, lehetne például gondolkozni majd akár egy harmadik színpadban is. A Fezen részére pedig a sátortábort kéne élhetőbben kialakítani (MSZ-en voltak kijelölt utak, s csak azok mellé kétoldalt verhetted fel) ahol az emberek nem egymáson nyomorognak, és nem rugdalják fel állandóan a másik cövekeit. Reméljük a szervezők nemcsak látták, de értették is a hibáikat, így jövőre ezek kiküszöbölésével egy még hatékonyabb és élvezhetőbb rendezvényt hozhatnak össze. Hiszen ez nem csak a közönség érdeke.

Vissza az előző két napra

Szalonnás Imre (Papesz)

A képek a Fezen fészbukjáról és a magyarsziget.hu-ról származnak