| Hírek (2012) : A P. Mobil-os Rockinform-különkiadásba szánt letiltott interjúk III. |
A P. Mobil-os Rockinform-különkiadásba szánt letiltott interjúk III.
2012.09.08. 23:33
„Sokat kaptunk a P.Mobiltól…” Zeffer András
Egy kézen meg lehet számolni, hogy Magyarországon hány rockmuzsikus akad, aki mostanság is eredeti Hammond orgonát használ. Ha ráadásul virtuóz módon is kezeli, jó eséllyel pályázhat arra, hogy nevét elismeréssel emlegessék - színpadokon és nézőtéren egyaránt. A szép reményekkel kecsegtető S.O.S zenekar után, Zeffer András a P.Mobil billentyűseként, egy csapásra országos hírnévre tett szert. Az ott eltöltött tizenhat év, a többiekhez hasonlóan, nála sem múlt el nyomtalanul…
Életrajzodból kiderül, hogy gyermekkorodban – több muzsikus társadhoz hasonlóan – zenész pályád klasszikus zongoratanulással kezdődött. Milyen hatás(ok)ra lettél rockzenész?
Édesanyám a matematika- fizikatanári diploma mellé, az ének- és zongora szaktanárit is megszerezte. Nővérem zongorázni tanult, mikor befejezte a gyakorlást, alig vártam, hogy én is a hangszerhez ülhessek. Hibátlanul eljátszottam, amit tőle hallottam. Így korán, már 5 évesen elkezdhettem zongorázni. Több mint tizenkét évig tanultam klasszikus zenét, zeneirodalmat és zeneszerzést. Ezután következett a „sípos” orgonatanulás, majd a jazz zongora szak, ahol már a könnyűzene felé fordultam. Természetesen az akkori nagyok (Deep Purple, Uriah Heep), mint zenekarok nagyon megfogtak. A szólisták közül Elton Johnra, Keith Emersonra és Rick Wakemanre figyeltem. Aki igazán elbűvölt, a Nagy Király, John Lord stílusa és hangszerhasználata. Azokban az időkben barátaimmal rengeteg lemezt hallgattunk és talán mindannyiunk fejében megfordult, hogy rockzenész legyen… Magam részéről, amit tudtam, meg is tettem ezért. De ha jól meggondolom, bármi mást csinálok, ennyi munkával többre vihettem volna anyagilag.
Amint a P.Mobilban üresedés támadt, Sárvári Vilivel egyetemben szinte azonnal bekerültél a zenekarba. Hamar be tudtál illeszkedni?
Vilivel az S.O.S -ben játszottunk, jól is éreztük magunkat abban a bandában. A zenekar vezetője az egykori P.Mobil énekes, Szegváry Gábor volt. Abban az időben vadonatúj formációk is megjelentek, ezek közé tartozott a mára legendává nőtt Karthago. Dobosunkat, Kocsándi Mikit - akivel ma is nagyon jó barátságban vagyunk -, Szigeti Feriék vitték el. Távozása komoly törést okozott az S.O.S.-ben, de röviddel ezután hallottuk, hogy a P.Mobil két tagja otthagyta a zenekart. Vilivel azonnal felkerestük Lórántot. Természetesen akkor már folyt az új zenészek meghallgatása. Bajnokot ismertem már, örültünk, hogy együtt zenélhetünk a Mobilban. Nekem rögtön igent mondtak, de Sárvári Vilinek nehezebb dolga volt, mivel gitártudása elmaradt Bencsik Samutól. Kapott egy év türelmi időt, hogy szedje össze magát. Végül is maradt, sőt ő az egyetlen, aki abból a bandából még ott van. Akkoriban nagyon jó barátságban voltunk, kiálltam mellette. Igyekeztem meggyőzni Lórántot és a többieket, hogy vegye figyelembe Vili megbízhatóságát, a többiekhez való pozitív hozzáállását, ami legalább olyan fontos dolog, mint a tehetség.
Egyébként én már gimnazista koromban kijártam a Budai Ifjúsági Parkba, ahol a Mobil minden kedden rendszeresen koncertezett közösen a Minivel. Már akkor szerettem volna ebben a bandában játszani. A sors úgy hozta, hogy sikerült. Mindig büszkén álltam színpadra velük.
Nem is üres kézzel mentél a neves rockcsapatba, hiszen az S.O.S.- ből és a Fermből is vittél magaddal kész nótákat, témákat. Hogyan működött a zenekaron belül az új dalok elfogadása, hogyan alakult a műhelymunka? Volt-e valamiféle szűrő?
Mindig is voltak zeneszerzési ambícióim. Nagyon élvezem, mikor próbálkozásaimból összeáll egy egész dal. Az Asszonyt akarok című számot, például egy S.O.S. dalból dolgoztuk át. Rengeteget próbáltunk a Mobillal, minden nap 10 órától, délután 2-ig, 3-ig is, aminek meglett a jótékony hatása. Szerettük egymást, szerettük azt a zenét, amit játszottunk, szerettünk együtt lenni a próbákon, a koncerteken. Ott mindig akadt valami érdekes ötlet, amiből aztán dalokat formáltunk. Mi magunk voltunk a szűrő. Amit jónak ítéltünk, többnyire jó is volt. Szerencsénk volt, mert a Lóránt kívülről, mint „közönségfül” hallgatta, követhette a dalok formálódását. Elég jó érzékkel rendelkezett az adott téma közönségsikerének leméréséhez. Ugyanis, mi zenészek azért képesek voltunk magunktól elájulni, hogy „fúú, ez milyen jó dal lesz!”. Sokat számított az a „külső fül”. Lóránt ugyanis sokféle zenét hallgatott, ezek alapján mondott véleményt. Szóval az akkori kapcsolatunk – ezt nyugodtan kijelenthetem -, teljesen felhőtlen és boldog volt. Oda is, vissza is.
1985 év végétől hivatalosan 1994-ig szünetelt a Mobil. Újrainduláskor, először nem akartak billentyűst a zenekarba, aztán mégis másképp alakult…
Nem nagyon értettem, hogy miért. Mikor Bajnok ezt meghallotta, közölte, hogy Zefi nélkül nem lehet csinálni. Billentyűs hangszer nélkül, a Hammond orgona hangzása nélkül, a személyem nélkül nem ez nem lenne ugyanaz. Teljesen igaza volt. Bajnok, hiába basszusgitáros, zeneszerzésnél mindig billentyűs hangszerelésben gondolkodik, ahogy én is - de ez természetes. Ott van, mondjuk a Deep Purple, ahol a mai napig nem akartak világmegváltó megoldásokat. Na most képzeld el, ha pl. a Hammond orgonát felcserélnék egy nagyszerű szaxofonosra – mi lenne? (nevet)
Így aztán folytattuk tovább ott, ahol abbahagytuk. Szerintem jól döntöttünk.
Minden valószínűség szerint, hiszen ’95-ben a Honfoglalás rock-szvit szimfonikus átiratában oroszlánrészt vállaltál.
Hát igen. Lóránt vetette fel az ötletet, mit szólnék hozzá, ha a Honfoglalást szimfonikus változatban hallhatná tőlünk a közönség. Ehhez akkor az István gimnázium szimfonikus zenekarát javasolta. Nagyon felvillanyozott az ötlet, azonnal el kezdtem tervezgetni. Egy hét múlva megint összeültünk Lóránttal, felvettem az én variációmat. Ha már ekkora dologba fogunk, akkor ne egy ifjúsági zenekarral, hanem a legnagyobbakkal valósítsuk meg. Próbáljuk megnyerni az ügynek a Magyar Állami Hangversenyzenekart, az ÁHZ-t. Ha álmodunk, álmodjunk nagyot. Lóránt nem bízott benne, hogy elintézem, de bíztatott. Mint ahogy abban sem, hogy egyáltalán megvalósítható. Viszont innentől kezdve, rám hagyta az egészet. Én, pedig úgy vetettem bele magam ebbe az önként vállalt gigászi, emberfeletti munkába, mint ahogy az agár üldözi a nyulat. Szeretem az ilyen kihívásokat. Több mint egy évig dolgoztam a megoldásokon. Először a projekt szponzorálását intéztem, a produkció nagyságát tekintve, a megvalósítás hatalmas összeget kívánt. Ezzel egy időben az eredeti szerzők beleegyező nyilatkozatát szereztem meg, ami talán a legnehezebb része volt ennek az egész eszelős munkának. Elég reménytelenül indult, hiszen azok a zenészek Lóránttal szóba sem akartak állni. Neve hallatán is többen letették a telefont, annyira haragudtak rá. Viszont a dolog komolyságát átérezve, ha nehezen is, de végül mindenki beleegyezett. Akkor ez volt a legfontosabb. Aztán a zenei őrület előkészítése folytatódott. Az ÁHZ vezetője először vacillált, de amikor meghallotta a szintetizátorral feljátszott tételeket, (amiken imitáltuk a leendő megszólalást) azonnal igent mondott. Barátomat, régi kollégámat Zakar Zolit felkértem, hogy segítsen a partitúra megírásában. Kiváló szakemberről van szó, igazán remek munkát végzett. Aztán jöttek a próbák, százhúsz (!) klasszikus zenésszel, akik még a rádióban sem nagyon hallgattak rockzenét… De ekkor már segítségemre volt Wolf Péter, a stúdió felvételeknél pedig Malek Miklós. Felvételek szempontjából egyetlen stúdió jöhetett számításba, a szimfonikus zenekar és a rock dobolást összekapcsolása végett. A stúdió munkákat nagyon komoly értekezletek, és egyeztetések előzték meg. Mivel Mareczky Totó visszament Ausztráliába, a Mobil ismét dobos nélkül maradt. Felhívtam Németh Gábort, akivel az elmúlt időszakban rendszeresen találkoztam. Egyébként Gabival a mai napig jó barátok vagyunk. Felvázoltam neki a helyzetet. A zenekarba való belépését személyemhez kötötte, így került végül a P.Mobilba. A szimfonikus változat vele készült el, a végeredményhez nagymértékben járult hozzá zenei tudása. Én pedig büszke vagyok arra, hogy ezt, mint utolsó projectet a P.Mobillal sikerült megvalósítani. Örömmel tölt el, hogy ezt megtehettem, részese és irányítója lehettem egy nem mindennapi történetnek. Sajnálom, hogy végül is a sikeres CD-n, DVD-n, valamint pár élő előadáson kívül többet nem élt meg a dolog. Többre lett volna érdemes, de ez már egy másik történet.
A következő év végén, a Mobil történetében először és utoljára, a Honfoglalás két Hammond orgonán szólalt meg a Körcsarnokban - Cserháti Pityivel közösen. Erre külön készültetek, próbáltatok, vagy csak egy örömzenét, spontán muzsikálást hallhattunk tőletek?
Pityivel előtte egyeztettünk, hogy nagyjából ki, mit, és mikor fog játszani. Egyikünk sem híve a spontaneitásnak. Pityi is, én is szerettük előre tudni, hogy mire számítsunk zeneileg; ezzel együtt nem egy begyakorolt produkciót hallhatott a közönség. Mi pedig annyira szerettük ezt a különös Hammond szólót, hogy legszívesebben egész este folytattuk volna. Később terveztük, hogy újra összetoljuk a két böhöm hangszert, de sajnos erre már nem került sor.
Ennél a koncertnél maradva: akkor nem is sejtettétek, hogy ennek a felállásnak ez lesz a hattyúdala.
A probléma a koncert utáni elszámolásnál kezdődött. Miután kiderült, hogy egyetlen forint sem maradt a művészek számára, Tunyó ököllel hasba vágta Lóránt kb. 140 kg-os szervező emberét. Elszámolási gond nem először fordult elő. Az első az ominózus Fradi pálya, ahol az öt P.Mobil tag úgyszintén nem kapott egy fillért sem. A Körcsarnokban is védtem Lórántot, próbáltam csillapítani a kedélyeket. Én voltam a legfiatalabb, semmi más nem érdekelt, csak és kizárólag a zene. Miután egy pohár vizet sem tudtunk meginni, Tunyó teljesen kikelve magából őrjöngött, és közölte Lóránttal, hogy ez volt az utolsó eset. Teljesen igaza volt.
’96 vége óta kétszer (2005 és 2007) is összejött a P.Mobil, Bajnokkal, Tunyóval és veled. Ilyen alkalmakkor milyen érzésekkel álltál a színpadon?
Miután Bajnokkal és Tunyóval együtt Lóránt kirúgott bennünket, sokáig vártuk, mikor játszhatjuk újra a számunkra oly kedves dalokat. Azt hiszem, ha a Mobil szele egy kicsit is megérint valakit, ettől nem tud szabadulni többé. Legyen zenész, vagy akár a közönség. Ezért is (és mert a közönség megkövezett volna minket) játszottunk egy-két Mobil-számot később a TRB-vel. Ahogy a közönség, úgy mi is örültünk, hogy együtt vagyunk újra Lóránttal és Vilivel, azt gondoltuk, így kerek az egész.
Ettől függetlenül, ez a pár előadás méltatlan volt a P.Mobil sokéves múltjához, és a közönséghez. A legtöbb koncerthelyszín nívója nem ütötte meg a kívánt mértéket, a program sem lett kellőképpen kidolgozva. Az elgondolás jóval többet érdemelt volna, hiszen sok ezren évek óta vártak arra, hogy újra együtt játsszunk. Az egyik ilyen előadás előtt - hosszú, súlyos betegségem, a leukémia leküzdése után - zenekarommal, a RockBand-del a PeCsában adtam koncertet, majd pár nap múlva a P.Mobillal egy kocsmában játszottunk… A másik: nem lehet egy kocsmában 3000.- Ft – os jegyeket szedni, és azzal büszkélkedni, hogy ezer fizető vendég volt. Mert mindannyian számoltunk, és ott villogott a kérdőjel.
A Mobil után, Tunyóval többször is együtt dolgoztál. Testközelből érted meg pályafutásának minden jelentősebb állomását, ismerted tehetségét. Kvalitásaihoz képest, mondhatni, igen csak szerény elismerésben részesült életében, de halála után is. Megmagyarázható ez?
Magyarországon azt ismerik, akit a média tol. Aki nincs a TV-ben, rádióban, az nem is létezik. Hozzám hasonlóan - azt gondolom - Tunyó sem arra a fajta elismerésre vágyott. Mindenkinek lehetősége van választani. Mi ezt az utat választottuk. Lemezeinkből több százezer fogyott, kevés olyan háztartás lehet Magyarországon, ahol nem vagyunk ott a „polcon”. Több millió kilométert utaztunk, több ezer sikeres koncertet adtunk, kevés olyan hely van, ahol nem játszottunk. A mai napig mindig, mindenhol szeretettel, ismerősként fogadnak, ez mindennél többet ér. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytunk volna több erkölcsi és anyagi sikerre. Azt hiszem, Lóránt csökönyössége, bizonyos szempontból amennyit segített, ugyanannyit ártott is a zenekarnak - és Tunyó ismertségének is. Péter nagyon jó énekes volt, de nem volt könnyű ember. Ismerni kellett ahhoz, hogy tudjál vele dolgozni. Pl. lemezfelvételkor a stúdióból mindenkit kizavart, csak én maradhattam bent. A Mobil után még nyolc évet dolgoztunk együtt. Szó szerint belebetegedtünk munkánk fanatikus szeretetébe, művelésébe. A P.Mobil kiadványokon kívül több CD-t és DVD-t kiadtam az ő hangjával. Sok szerzeményemet vele ismer és szeret a közönség.
Nagyszerű hang volt, csodálatos tehetség, szerettük egymást. Élete értelmet nyert a hangja által, viszont halála méltatlan és értelmetlen volt.
Büszke vagyok arra, hogy élete utolsó hónapjaiban létrehoztuk a Mobilmániát, ahol velünk együtt óriási sikerek részese lehetett. Tulajdonképpen a P.Mobilnak köszönhetem, hogy olyan nagyszerű társakkal, kivételes tehetségű muzsikusokkal zenélhetek együtt a Mobilmániában, akik valamennyien a Mobil legenda részesei voltak. Vikidál Gyula, Rudán Joe, Kékesi Laci és jómagam egy zenekarban játszunk, s hiszem, nem véletlen, hogy összeterelt minket a sors. Valamennyien sokat kaptunk a P.Mobiltól, és mi is hozzájárultunk a sikeréhez. És valóban mániákusan szeretjük a Mobil dalokat. Nem csak múltunk van, hanem közös jelenünk és remélem hosszú, tartalmas jövőnk is lesz.
Tunyó pedig mindig ott lesz velünk, minden Mobilmánia koncerten, mert megígértem neki.
Hegedűs István
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
