A Fővárosi Nagycirkuszban szombaton az Ismerős Arcok adott koncertet, gyakorlatilag telt ház előtt. A porondon, ahol máskor légtornászok csimpaszkodnak és cirkuszi lovak futnak körbe, a fiúk szinte minden fontosat eljátszottak eddigi négy lemezükről. Ismét elbúcsúztattuk a ruszkikat, költőkről és kígyóbűvölőkről szólt a dal, volt népzene, latin ritmus, merengő, bluesos hangulat. Vendégként Pataky Attila is énekelt, őt azzal konferálta fel Nyerges Attila, hogy a zenekar kilenc éve alatt senki nem tett többet értük a szakmában. Két és fél óráig zenéltek az Arcok, a másfél ezer néző valósággal összeforrott zenéjükkel. Olyan volt az egész, mint egy Deep Purple-koncert 1969-ben. Izzó hangulat a színpadon, eksztatikus jelenetek a kör alakú nézőtéren, s bár ülőkoncerten vettünk részt, mozogtak a fejek, a lelkesebbek még táncra is perdültek. Nem tudom, más zenekarok rajongói meddig mennek el kedvenceik bálványozásában, de az Ismerős Arcok táborának szó szerint ez a zene az élete. Rengeteg huszon-harminc évest láttunk, de kisiskolástól a nagymamáig az összes korosztály képviseltette magát. Mindenki fújta a szövegeket, látszik, hogy éjjel-nappal ez megy lakásban, kocsiban, fejhallgatón. És ez jól is van így.

A cirkuszi helyszínre és az egészséges önbizalomra utaló Világszám című műsor a maga nemében valóban világszám. Nem a lelkesedés, hanem a józan ítélőképesség mondatja ezt velem. Kluboktól az arénákig bárhol megállná a helyét a kiváló erőkből toborzott Ismerős Arcok. Az ember valósággal beleborzong, amikor a gitáros Práder Vilmos csak úgy csípőből elereszt néhány szólót à la Tátrai Tibor. Hihetetlen dinamizmussal szólal meg ilyenkor a zenekar, jó példa erre a Ruszkik haza megalkuvás nélküli, kemény vonalvezetése. Régi zenész, a basszusgitáros Galambos Nándor, fiatalabb, a dobos Kovacsik Tamás, de évek ide, rutin oda, a ritmusszekció is fölényes magabiztossággal tette a dolgát. Javára vált az Ismerős Arcoknak Leczó Szilveszter (billentyűs hangszerek) érkezése, aki oldotta a zenekar eredetileg igen komor, borongós zenei világát. Végezetül ott van Nyerges Attila, aki költő és gitáros, de mindemellett kiváló énekes is, Práder Vilmos mellett a zenekar másik húzóembere.

A Világszám produkció leggyengébb láncszeme a hangosítás volt, gyakran gerjedt a cucc, Nyerges hangja nem szólt mindig jól, Patakyt pedig egyenesen félrekeverték. A magával ragadó hangulat azonban valósággal elsöpörte a technikai balfogásokat, annál is inkább, mert a közönség éppen annyit énekelt, mint Nyerges Attila, vagyis elejétől a végéig. Szép, felemelő jelenetek tarkították az előadást: egy jó barát beteg mamájának dedikált dal, aztán a finom és kedves Ébredés című nóta, a vak szaxofonos fiú éneke, vagy éppen a Mennyit ér?, amely valósággal árasztotta magából a szabadság szeretetét.

Nagy kérdés, legközelebb milyen stúdiólemezzel rukkol ki az Ismerős Arcok. Lehet, hogy nem leszek népszerű a rajongótáborban, de kétségtelenül akkor mutatják a legjobb formájukat, amikor vendégek és barátok nélkül, öten állnak a színpadon, és hard rockot játszanak. Zenei előéletük, a dalaikban fellelhető hatások, kivételes hangszeres tudásuk ebbe az irányba mutat, s bár a líráik is szépek, mégis a dinamizmusuk a legnagyobb élmény. Arra is oda kell figyelniük, hogy miután hazafias szövegeik miatt rajongóik mindent készpénzként fogadnak el tőlük, a zenéjükről kevesebb szó esik – mindig tesztelniük kell az aktuális irány helyességét, hiszen stílusukban számtalan elem, hatás kavarog, még mindig nem látszik az út vége. Az Ismerős Arcok éppen befejezetlensége miatt olyan izgalmas zenekar. Sok nagyszerű lemezt fognak ők még készíteni, egy percig sem kétséges.

Szentesi Zöldi László, Magyar Hírlap, 2008. október 2.