Vikidál, a ’70-es évektől kezdve, generációk bálványa lett; akár rockénekesként, akár musicalszínészként – neve mindenképpen egybeforrt az igényes magyar zenével. Hegedűs István kolléga igyekezett körbejárni az idén január 25-én 60. életévét betöltő, kivételes képességű rock-tenor eseménydús életútját.

1965 és ’72 között fekete-fehér fotókon amatőr (netán) iskolai zenekarokban tűnsz fel. Akkoriban tanultál valamilyen hangszeren játszani, vagy ott is „csak” énekeltél?

Abban az időben még semmilyen affinitást nem mutattam a hangszerek iránt; csak énekesként – frontemberként – voltam zenekari tag azokban az amatőr bandákban. Ez az időszak 1965-től ’73-ig tartott, mikor is szert tettem egy nem túl jó állapotú dobozgitárra. Arra mindenestre jó volt, hogy le tudtam rajta fogni bizonyos akkordokat. A budaörsi próbák is sokat lendítettek zenei fejlődésemben. Később a zeneiskolában szolfézst tanultam; itt mélyebben el kellett merülnöm a harmóniák világában. Vettem egy pianínót (máig megvan), amin sokat gyakoroltam. Ennek köszönhetően, az első primitív saját számok után, már komolyabb zenei darabokat is képes voltam komponálni. A zeneszerzés jótékony hatásai részemről már a Mobilban, de később a Dinamitban és a Pandora’s Boxban, valamint a szóló lemezeken is megmutatkoztak.

Ezzel el is érkeztünk azokhoz a formációkhoz, ahol már országosan ismert frontember voltál. Első komolyabb bandád a P.Mobil- előd Gesarol és ’74-től az Örökmozgó…

Azért ne feledkezzünk el a Gemler-zenekarról; számomra ők voltak az első komoly banda! Ez a jó kis budaörsi csapat azért is fontos, mert 2 év katonaság után, mikor szinte minden zenész feladta a pályát, én velük énekelhettem. A mai napig aktív együttesről van szó, néha, szabadidőm függvényében, szívesen állok be közéjük egy kis „örömködésre”.

Kik voltak ekkortájt a zenei példaképeid?

Szerencsés időszakban kezdhettem a zenélést, sok forradalmi változást megérhettem. Kezdődött a vokális felvezetésű Beatles-Hollies-Rolling Stones időszakkal, aztán folytatódott a keményebb megszólalású Black Sabbath, Deep Purple és Free hangzással. E formációknál (csak úgy, mint régen) egy szólista határozta meg az egész csapat arculatát. Jellemzően – ugyanez érvényes a hazai viszonyokra is - már nem önmagában a zenekar egyedüli döntése volt az irányadó; mindenképpen figyelembe kellett venni a frontember képességeit. Az ősidőszakban Paul Rodgers személyisége volt rám nagy hatással.

A P.Mobilnál tartottunk. Az ún. „civil” életben is, a nagy szerelmek szakításról, kibékülésről szólnak. A zenekarból három alkalommal jöttél el, de csak kétszer mentél vissza…

Bizonyos honlapon megjelentek ezzel kapcsolatos információk, még a Gesarolt is beleszámítva, amit nem kellene. Általános szokás volt akkoriban – nekem ezt bűnként rótták fel -, hogy egy zenész a jobb lehetőség reményében zenekart vált. 1976-ban, nem én mentem el, hanem - az egyébként jó torkú, de tragikus sorsú Szegváry Gábor miatt – egyik napról a másikra kirúgtak a Mobilból. Indok: Tom Jones stílusban énekelek; mondá ezt a „hűtőszekrény”-nél sem jobb hallású Lóri. Néhány hónap elteltével meggondolták magukat és visszahívtak. ’78 –ban vetődött fel bennem, hogy csatlakozom az akkor alakuló, Balázs Fecó által vezetett Korál- együtteshez. Rengeteget próbáltunk, nagyon készültünk a bemutatkozásra, már a fotózásnál tartottunk; fantasztikus zenekar lehetett volna ebből az öt emberből. Utólag nagyon bánom, hogy nem jött össze, de a család részéről (Kékesi „Bajnok” László, a sógorom játszott a Mobilban) iszonyatos nyomás nehezedett rám, amit nagyon nehezen tudtam elviselni, így maradt a régi formáció. Véglegesen 1979-ben jöttem el – önszántamból – és a formálódó Dinamit énekese lettem.

Eléggé viharos körülmények között…

Vannak bizonyos emberek, akiknek fontos, hogy a másikat egyfolytában ócsárolják. Ettől függetlenül, számomra az a P.Mobil komoly és szent dolog volt. Mint frontember, igazán akkor váltam országosan ismertté. Éppen ezért sértő számomra, és csak sajnálni tudom, hogy egyes emberek, ennyi idő elteltével is, hazugságokkal operálva, a másik sárba tiprásából igyekeznek saját maguknak sikert kovácsolni. Azokról az egykori P.Mobil zenészekről feledkeznek meg egyesek, akiknek az együttes zenei múltja köszönhető.  Félreértés ne essék, nem csak magamról beszélek; Bencsik Samu barátom is többet érdemel, mint ami róla olvasható, azon a bizonyos honlapon. Ugyanúgy Tunyogi Péterről és Rudán Joe-ról is beszélek. Ők szintén frontemberként járultak hozzá a zenekar sikereihez hosszú évekig; akiket most szintén a sárba kell döngölni, mert a Lóri által gyártott ideológia ezt követeli meg!

Dinamit, P.Box, MHV, Boxer…nem lehet könnyű rangsorolni, hisz’ mindegyik, valahol a gyereked. A Mobilt is beleértve, melyik a legkedvesebb?

Valóban nem könnyű bármiféle sorrendet felállítani, hiszen mindegyik formációnak, korszaknak megvolt a maga szépsége. A Dinamitba négy olyan zenész hívott meg frontembernek, akik szintén nagyon komoly zenei múlttal rendelkeztek. Alakuláskor mindannyian tisztában voltak azzal, hogy bárki legyen is az énekes, ő fogja meghatározni az együttes stílusát. A ’80-as Híd-albumunk – bátran kijelenthetem - megelőzte a korát. A P.Box-ban két régi (később három) „játszópajtásommal” kerültem össze, ennek eredményeképpen, egy fantasztikusan erős felállásban, maradandót tudtunk alkotni. Legalább annyira maradandót, mint az ős-P.Mobilban készült dalok. Arról nem beszélve, hogy zeneileg, közben mennyit tudott fejlődni a banda! Két nagyszerű lemez bizonyítja örökségünket. Az MHV-nál kissé másként alakultak a munkamódszerek. Menyhárt János szerepe, zenei elképzelése meghatározó volt. Miklós Tibor fantasztikus szövegvilága tökéletesen illeszkedett a megkomponált dallamokhoz, nekünk nem volt más dolgunk, minthogy „végrehajtsuk” az ő elképzeléseiket – két férfihang tolmácsolásában. Működésünket három hanglemez fémjelezte. A Boxer több mint hobbi együttes, annak ellenére, hogy nincsenek önálló zeneszámaink.  Bár nem elképzelhetetlen, hogy a zenekar beszáll a ringbe, saját nótákat illetően. A tehetség bőven megvan hozzá – az elhatározás kell. Az együttes tagjai komoly múlttal, tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren; a műsorunk is a ’70-es, 80-as évek zenei világát képviseli.

A 2008-as év jubileumi szempontból számodra nem csak a kerek születésnapot, hanem életed egyik legfontosabb szerepét, a Koppány vezért adó István, a Király negyedszázados évfordulóját is jelenti. Életed akarva-akaratlanul is összefonódott a lázadó vezér alakjával, arról nem beszélve, hogy ettől datálódik rockszínházas debütálásod is…

Azt gondolom, Koltay Gábor és Nemeskürthy István tanár úr – akik ezt elindították – erről többet tudnának mesélni. Gábor meglehetősen szoros kapcsolatot ápolt az Illés-együttessel, a rockoperához Boldizsár Miklós drámája szolgált alapul. A készülő darabhoz szereplőket kellett találni. Gábor nagyon bölcsen – persze a többiek támogatását is élvezve – úgy gondolta, hogy az „István-tábort” a színészek alkossák, míg Koppány- vezér oldalát a rock-zenészek (Bill, Nagy Feró, P.Mobil-tagok, stb.) reprezentálják. Még Hobó neve is fölmerült egy szerep erejéig. A Koppány alakítására Levente szemelt ki - még a Dinamit tagjaként - amit örömmel vállaltam el. A rockopera jó időben, jókor született. A mű történelmi-kulturális-politikai jelentőségén túli jelentős érdeme, hogy a lenézett, semmibe vett rock-műfajt mintegy legitimizálta, beemelte egy másfajta kultúra, eddig zárt falai közé. Életemben ez a mű – és szerintem nemcsak az enyémben – meghatározó szerepet töltött be, most is köszönöm és hálás vagyok, hogy a darab magas fokú elismertségének részese lehettem. Nemcsak az István… frenetikus sikerére jellemző, de általánosan is érvényes az a megállapítás, miszerint a közönség teszi naggyá a művet és a szereplőt egyaránt.

Manapság hogyan tudod a két műfajt időben és térben összeegyeztetni?

Mostani együttesem, a Boxer nem úgy működik, mint egy 24 órás rockzenekar, viszonylag könnyű dolgom van. A színház az elsődleges az életemben. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a Boxer jelenléte a rockzenei műfajban egyre erősebb; tulajdonképpen minden adott a sikerhez.  Mindezek fényében el kell, hogy gondolkozzam azon, hogy 12 órát visszatérek a rockzene világába, míg a másik 12-t változatlanul a színházban töltöm! (nevet).

A ’80-as évek közepétől kezdve a Rock-színház társulatának tagjaként rockoperák, musicalek főszereplőjeként írtad be neved a zeneirodalomba. Jean-Valjean, János apostol, Valkay tanár úr, Dobó István…és még hosszan sorolhatnám... Egy vérbeli, kőkemény rockénekesből hogyan lehet megbecsült musicalszínész?

Eléggé összetett a dolog. Az embernek mindenekelőtt számot kell vetnie önmagával, hogy egyáltalán alkalmas-e, nem csak musical-színész-, de egyáltalán a prózai szerepre? Elhiszi-e a róla szóló kritikákat? Nálam a váltás 1986-ban kezdődött, ekkor szakítanom kellett a Pandora’s Boxszal, egyeztetési problémák miatt. Az István…1985-ben bekerült a Nemzeti Színház színpadára, Kerényi Imre rendezésében, ’86-ban következett a Jézus Krisztus Szupersztár a Rockszínházzal, amely a Vígszínház épületében kapott helyet. A rockoperának köszönhetően ’87-ben rám osztották a Nyomorultak főszerepét. Itt dőlt el a sorsom.  Véget ért a „rockzenekarosdi”, elkezdtem musicalszínészi pályámat. Azt gondolom, hogy jól döntöttem, hiszen az óta számtalanszor álltam színpadon ebben a műfajban. E kérdésben talán nem is a mennyiség a lényeges! Sokkal fontosabb az, hogy ha nem is a kezdetektől vettem részt az építkezésben, de mindenképp’ az elsők között vagyok, akik által ez a műfaj felnőtté válhatott.

A musical-pálya hitelessége megkövetelte a hangod átképzését is?

Abszolút! Abban az időben kezdtem el Sík Olga tanárnőhöz járni, operát tanított. Átállított egy egész másfajta hangképzésre, az ún. belcanto-ra, ami jelentősen különbözik a rock-énekesi intonációtól. A kőkemény rockerhang ezt nyilván megsínylette; egy időben az is előfordult, hogy megkeveredett bennem a kétfajta hangképzési stílus.

Aki kerek évfordulóhoz érkezik, attól általában megkérdezem: van-e olyan esemény a zenei életedben, amit legszívesebben kitörölnél, illetve amire máig büszke vagy; amit ugyanúgy tennél ma is…

Mikor ’65-ben elkezdtem a pályát, valójában kedvtelésből, nem „főállásban” zenélgettem. Miután országos ismertségre tettem szert, ezáltal a munkám is megsokszorozódott, az ezzel járó felelősségem is megnőtt. Amatőr időszakot nem lehet másképpen csinálni. Más a profi korszak, amit erőteljesen meghatározott az illető zenekar habitusa, a közönség elvárásainak és szeretetének kielégítése. Ez már nehezebb kérdés; ebből nem lehet kitekinteni a „mi lett volna, ha…?” kitétellel. Amiket említettem beszélgetésünk során – gondolok itt a Korálra, vagy a P.Boxszal történő szakításra – ezeket utólag megbántam. Bár az is elgondolkodtató, ha akkor másképpen döntök, annak következményeképpen, vajon miből maradtam volna ki? Hogyan alakult volna akkor a sorsom? Nagy vonalakban, biztonsággal kijelenthetem, hogy ma is ugyanezt az utat járnám be. De úgy gondolom, hogy Isten pontosan tudta, hogy miért így irányította az életemet; miért ajándékozott meg tehetséggel; mikor büntetet; mikor szeret - és mikor segít.

www.vikidal.com